PRO MEDIA

Kókai Zsolt:

                          A civil (részlet)

(Podolszki József Publicisztikai Pályázat - I. díj)

A parkon keresztül közeledek a CI-FI zentai irodájához, lábam alatt csikorog a fagyott  hó. Tél van, konstatálom nem túl boldogan. Az irodánál már vár és invitál a melegre Zsoldos Ferenc, a CI-FI elnőke, a Játékok megálmodója és főszervezője, a vajdasági magyarság elkötelezett híve.

A CI-FI régóta a vajdasági magyar civil élet mozgatórugója, számtalanszor bizonyította, hogy mennyire fontos számára a magyarság. Honnan ered ez a hatalmas tenniakarás?

Nekem a mozgatórugóm- a származásom. Tradicionális parasztcsaládból származom. Tanyán születtem, három éves koromban költöztünk be Zentára. Családom sok mindent megélt a múltban, és az ehhez köthető, a valós vagy általam elképzelt örökség, a magyarságkép, az, hogy saját fajtánk mellett a végsőkig ki kell tartani --  mindez tőlük ered. Szerintem minden embernek van a lelke mélyén valami belső mozgatórugója, aminek köze van a gyermekkorához.

Ami nem lehetett könnyű. Meséljen erről egy kicsit.

Annak ellenére, hogy sokat dolgoztam, nagyon vékony kis filigrán gyermek voltam. Ráadásul édesanyám hatására meglehetősen furcsán öltöztem, nem a megszokott  laza stílusban. Sőt! Kommunikációs képességeim is hiányosak voltak, ez később átalakult. A képességeim viszont  jók voltak, az általános iskolában a legjobbak közé tartoztam, a tanulással nem volt gond, versenyeket nyertem. A középiskolában volt egy nagy váltás, igazából egy lázadás történt.

Mi ellen?

Édesanyám rendszabályai ellen elsősorban, de lehet, ennek köze volt ahhoz is, hogy a társadalom kezdett széthullani  és én a punk szubkultúrához tartozókhoz soroltam magam. Érdekes volt ez az identitásom: maga a punk egy baloldali irányzat, az anarchizmushoz köthető, de benne van a lázadás a külvilág képmutatása ellen. Úgy éreztem, hogy az emberek képmutatóak, a szép arcukat mutatják, de valójában belülről nem azok. A punkban van egyfajta autonómia és kreativitás is, kívülről értéktelennek tűnik, de valójában értéket próbál követni. Úgy aposztrofáltam magam, hogy vajdasági magyar punk vagyok, hangsúlyozva a vajdaságit és a magyart.

Azokban az években nem volt divat hangsúlyozni a magyarságot. Miért vált ez mégis fontossá?

Ahogy nagyon sokakban, úgy bennem is a 80-as évek végén, 90-es évek elején fellángoló szerb nacionalizmus váltotta ki a magyarságérzetet. Erre utólag jöttem rá, mert iskolás koromban a szüleim nem beszéltek azokról a dolgokról, amit ma már mindeki tud. Volt egyfajta elfojtás bennük. Versnyekre jártam, Tito, forradalom, béke, ilyesmik, ezek jól is sikerültek, rengeteg partizánmesét tanultam meg. Azonban egyszer édesapám kifakadt, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt tanítják velünk. Nem részletezte, csak már nem bírta elviselni a sok hazudozást. Így édesapám és a társadalmi helyzet is közrejátszott abban, hogy teljesen identitásom felé fordultam. A 90-es évek elején a szobámban kint volt a történelmi VMDK plakátja, március 15-én zászlót raktunk ki, tudatosan és büszkén vállaltam magam magyarnak. De kitört a háború, s előbb utóbb elvittek volna katonának, édesanyámmal  is rosszabbodott a helyzet, és mivel adódott egy lehetőség, elszöktem otthonról.

Milyen lehetőség?

A tanulmányi eredményeim révén Budapesten tanulhattam tovább. Persze nem gondoltam én komolyan, csak egy évre terveztem, míg idehaza a helyzet rendeződik. Ideiglenesen jó megoldásnak tűnt.

Végül is, a tervezettnél tovább maradt. Meddig?

Tíz évig tanultam Budapesten. Elvégeztem a törtémelmet, a jogot, majd a politikai szakot. Bejutottam az Eötvös kollégiumba, ami elitnek számított. A tanulásban sikeres voltam, de ugyanúgy buliztam, mint itthon. Oda még punkként mentem, de mire eltelt a tíz év rendesen konszolidálódtam. Előfordult, hogy olyan frizurával mentem a jogi egyetemre- ami köztudottan sznob hely-, hogy szóltak, menjek haza, öltözzek át és igazítsam meg a hajam. De sok barátot szereztem így is. A Márton Áron kollégiumban éltem tíz éven át- ez a határon túli magyarok  kollégiuma- ez egy hatalmas tégely. Ott a sok felől jött fiatallal nagyon sokat beszélgettünk, hogy hogyan tovább, foglalkoztatott bennünket az itthoniak helyzete, de mindez megmaradt a szavak szintjén. Egyik beszélgetés alkalmával hallottam, hogy alakult valamilyen délvidéki magyar egyesület, a Délvidéki Magyarok Közössége ( DMK ). Egy ismerős segítségével jutottam el hozzájuk, láttam, hogy ők már nem csak a szavak szintjén foglalkoznak a délvidéki magyarsággal. Ez az Andrási Attila féle DMK volt. Másképp dolgoztak, sokkal szervezettebben, ez szimpatikus volt, s végül bejártam hozzájuk. Utólag rájöttem, hogy a Magyar Igazság és Elet Pártja ( MIÉP ), és egyben kőkemény politika van a háttérben. Mégis, az ő hatásukra hoztuk létre 1999. november 26-án a Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezetét ( DMISZ ).  Stefaniga Szilárd lett az elnök, vele Szegeden ismerkedtem meg. Itt kezdődött el az az egyesületi élet, ami azóta is hajt- a civil szféra megteremtése.

Megalakult az első civil egyesület, meglettek a társak is hozzá.Első pillanatól kezdve az volt a DMISZ terve, hogy a vajdasági magyarokat  segítse?

Novemberben megalakultunk  hivatalosan is, de már előtte is mindenki azért tevékenykedett, hogy az itthon maradottaknak segítsen. Az Aracs társadalmi szervezetnek a Duna Televízió által összegyüjtött könyveket „hazacsempészni’’ projektben vettünk részt többek közt, lassan tanultuk észrevenni és  kihasználni a lehetőségeket  melyekkel tudtuk segíteni az itthon lévőket. Pályáztunk, s a pénzből csináltunk egy tábort a vajdasági magyar  felsős diákok részére  Mogyoróskán.  Ebből jött az ötlet, Vasas Isti, Kurunci, Halász Gabi, Szilárd közreműködésével: azt kell csinálni, amit a fiatalok szeretnek! Rajtuk keresztül tudunk talán legtöbb embert elérni. Csapatversenyt terveztünk települések között, mellette egy kis kultúra és természetesen zene.

A PRO MEDIA TEVÉKENYSÉGÉT

A BETHLEN GÁBOR ALAP TÁMOGATJA

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat